Kovács Kokó István – interjú

Kovács Kokó István: “Csak a bátorságot nem lehet tanulni”

Beszélgetés a korábbi bokszolóval legendákról, tehetségről, intelligenciáról

Kovács Istvánt, vagy ahogy talán még többen ismerik, Kokót nem nagyon kell bemutatni a sportot csak egy kicsit is ismerőknek. Ő az egyetlen magyar ökölvívó, aki mindent megnyert ebben a sportágban, amit csak lehet: amatőrként olimpián, vb-n és Eb-n is nyert aranyat, hivatásosként pedig Európa-bajnoki és – elsőként a honi bokszban – világbajnoki címet (övet) is szerzett. A mitsportoljak.hu-n ezúttal arról beszélgettünk vele, hogy kiből lehet igazán jó bokszoló, és mit tegyen, illetve mit ne tegyen, aki csak hobbiszinten szeretné kipróbálni a sportágat.

Ugye, jól tudom, hogy nem valami tudományos kiválasztás eredményeként lettél éppen bokszoló?

Nem, nálunk ennek a sportágnak mély családi beágyazottsága volt. Nagyapámig biztosan vissza tudom vezeti az őrületet, de a két nagybátyám is bokszolt, apám pedig hadseregbajnok volt és országos bajnokságokon is helyezett, többször meccselt az én későbbi mesteremmel, Szántó Öcsi bácsival, aki akkor persze még nem volt bácsi. És a bátyám is bokszolt, nem is rosszul.

Végül melyik férfirokon fogott kézen, s vitt le először edzésre?

Vicces, de nem ők, hanem a Tomi nevű barátom csábított le a terembe. Megtetszett, ott ragadtam, és jól tettem, mert elég eredményes pályát futottam be.

Nem kell minden szóbeszédet készpénznek venni

A Te idődben ugye már nem volt szokás, amiről régebben hallani lehetett, hogy az első edzésen az újoncot összeeresztették valakivel, aki jól elverte? Aztán ha ezek után is ment edzésre, akkor úgy gondolták: lehet belőle bokszoló…

Nem, de megmondom neked, hogy ez szerintem egy legenda, aminek semmi valóságalapja nincs és nem is volt soha. Én egyetlen emberrel nem találkoztam, akivel ez megtörtént volna, s úgy gondolom, óriási butaság is lenne egy újonc gyereket az első edzésen összeveretni.

Rólad köztudott, hogy – bocsánat a kifejezésért! – sportbolond vagy. A boksz mellett mit űztél kiegészítő sportágként?

Igazából semmit. Amatőr koromban én tényleg amatőrként éltem: napi négy-hat órában dolgoztam. Na jó, azért a futballozásra szakítottam időt, de a foci az foci, az nem egy kiegészítő sportág, hanem, legalábbis azon a szinten, ahogy mi űztük, csak örömforrás.

Jó, akkor kérdezem másképp: mik a jó kiegészítő sportágai a boksznak?

Azok mindenképp, amik az erőnlétet, a kitartást javítják, ilyen az úszás, a futás, de szerintem, más okból a fallabda is. Ezeket én mind szerettem, szeretem, ahogy a kerékpározás, síelés és a golf is szenvedélyem.

Igen, tudom, hogy most triatlonozol, meg maratonokat teljesítesz, de annak idején az Universumban a meccsekre nem ilyen jellegű futásokkal „hangolódtatok”.

Nem, a mérkőzések előtt tíz nappal mindig volt egy teszt, amikor a mérkőzéseket szimulálandó, egyperces szünetekkel tizenkétszer kellett 800 métert háromperces szintidőn belül futni. Ez még az olyan nagydarab srácoknak, mint a Klicsko fivéreknek is ment, én általában a két köröket 2:45-2:50-re tudtam megfutni.

Szóval a jó erőnlét – természetesen – elengedhetetlen egy ökölvívónak is. De milyen alapadottságokra van szüksége egy bokszolónak?

Mindenekelőtt bátorságra. Mert le kell küzdeni a gátlásokat, el kell viselni a testi fájdalmat, a lelki terheket, oda kell merni állni a legfélelmetesebb ellenféllel szemben is. És van egy rossz hírem: a bátorság nem fejleszthető. A rutin megszervezésével persze azért könnyebb elviselni a pszichés terheket, de alapvetően az a helyzet, hogy akiben nincs meg a kellő bátorság, abból sohasem lesz igazi bokszoló.

Minden más képesség fejleszthető?

Valamennyire mindenképp. A fizikai képességek, ütéserő, gyorsaság, mozgáskoordináció mindegyike. Persze nem mindenkinek egyforma szinten, de igen.

És az ütemérzék, ami nagyon fontos egy ökölvívónál?

Azzal nem feltétlen értek egyet, hogy ez mindenképp, mindenkinél fontos lenne. Mert egy magamfajta, vívóstílusú bokszolónál tényleg létkérdés az ütemérzék. Ütésnél is, védekezésnél is. Viszont a verekedők, akiknek olyan az ütésük, mint egy lórúgás, azok más eszközökkel operálnak. Valahogy odaférkőznek az ellenfélhez, aztán következik a „favágás”.

A focilabda is lehet olyan kemény, mint egy jobbhorog

Van egy adottság, amit nehezen tudnék tehetségnek nevezni, de mégis sok bokszoló keresztként cipeli: az üvegáll. Ezzel lehet valamit kezdeni?

Ez egy furcsa dolog, mert lehet egy adott meccsen hátrány az üvegáll, hiszen az ilyen adottságúak könnyebben padlót fognak, de az egészség szempontjából ők járnak hosszú távon jobban, mint azok, akik rendkívül sok ütést képesek lábon kibírni, de a fejüket így több károsodás éri.

Érdekes, amit mondasz, de ettől még kérdés marad: lehet az üvegállat keményíteni? A húszas évek nagy nehézsúlyú bajnoka, Jack Dempsey például gyantarágással erősítette az állkapcsát.

Igen, ezt én is hallottam, de az az igazság, hogy szerintem ő is, ahogy a mi Papp Lacink eleve nagyon kemény volt és ütésálló. Muhammad Ali feltűnéséig a verekedőké volt a világ, a védekezéssel alig-alig törődtek. Egyébként inkább fordított a helyzet: az áll érzékenysége a kor előrehaladtával romlik. A budapesti világbajnokság elődöntőjében én egy sokkal nagyobb ütést túléltem, mint amivel Chacón azon a rossz emlékű meccsen később kiütött. Hozzáteszem, 320 meccsemből ez összesen egy alkalommal fordult elő.

Egy-egy ilyen állra mért megrendítő ütés, tudjuk, kisebb agyrázkódást okoz. Ez azért a bokszoló gyerekek szüleit aggodalommal töltheti el.

Pedig tévedés lenne azt hinni, hogy ez az ökölvívás sajátja. Amikor mondjuk egy birkózót odavágnak, vagy két futballista összefejel, sőt, ha egy keményebb lövésbe beleteszi a fejét, ugyanez a helyzet. De az igaz, hogy a boksz nem egy teljesen veszélytelen sportág. Ám ebben sem egyedülálló.

Még valami: azt mondják, aki meccs közben elveszti a fejét és dühből bokszol, az vereségre van ítélve. Ez igaz, nem?

Persze, hisz aki nem hűvös fejjel hoz döntéseket, az többet hibázik. Ez azonban minden sportra igaz, sőt továbbmegyek: az élet minden területére igaz a mondás: a düh rossz tanácsadó.

Most, hogy végigzongoráztunk mindent, ami egy bokszolót bokszolóvá tesz, adódik a kérdés: Téged melyik képesség emelt az átlag fölé?

Hát semmiképp nem a fizikai erőm. Amikor lementem először edzeni, én voltam a legkisebb és legcingárabb gyerek az osztályban. Bár nagyon sokat fejlődtem, de tényleg soha nem volt átlagon felüli a fizikumom, ez még akkor is igaz, ha a profi meccseim felét kiütéssel nyertem. Viszont pontos, jó ütemérzékű, vívó stílusú bokszoló voltam, és remélem nagyképűség nélkül mondhatom: átlagon felüli intelligenciával.

Ez utóbbi miért kiemelkedően fontos?

Mert az intelligencia segít abban, hogy felmérd a saját és az ellenfeled lehetőségeit. Én nagyon hamar rájöttem, hogy mi a másiknak a gyengéje, s nagyon gyorsan tudtam erre reagálni, akár menet közben is váltani a bokszolásomon. Alighanem ennek köszönhetem elsősorban, hogy az amatőrök között összesen 14, a profik között meg csak egy vereséget szenvedtem.

A hobbibokszolóknak is észnél kell lenniük

Akkor most én váltok „menet közben”: annak mit tanácsolsz, aki hobbiból akar csak bokszolni, mondjuk mert ülőmunkát végez egész nap, vagy fölös kilóktól szeretne megszabadulni?

Mindenekelőtt azt, hogy az alapoknál kell kezdeni. Eleinte bőven elég az ugrálókötelezés, az árnyékbokszolás, a zsákolás, a kesztyűpartnerrel iskolázás. Fogyókúrának egyébként remek, egy 45 perces edzés alatt le lehet dobni két kilót.

És mikor lehet már „élesben” bokszolni a tréningeken?

Amikor az ember erre testileg és lelkileg felkészült, megtanulta az alapütéseket, elsajátította a védekezés alapjait, megismerte a szabályokat.

Egyébként hány éves korban érdemes, illetve szabad elkezdeni a bokszolást?

Ha engem kérdezel, 14 év alatti gyerekeket nem engednék bokszolni, addig űzzenek valami más sportágat, szerezzék meg ott a fizikális alapokat. Ehhez a sportághoz ugyanis elég érettnek kell lenni. Sok tizenévessel épp az a baj, hogy igazából csak a verekedést látják a bokszban, és ha rossz edzők kezébe kerülnek, akkor nem ökölvívó lesz belőlük, hanem csak az utcai gengszterek utánpótlása.

Szóval kisgyerekeknek nem ajánlod… De mi a véleményed a női bokszról? Támogatod? És az ő felkészülésüknek mennyire kell eltérnie a férfiakétól?

Hát… ebben nem nagyon vagyok otthon. Amatőr koromban még nem is nagyon létezett a női boksz, aztán később jött egy ugrásszerű fejlődés. Amikor Hamburgban bokszoltam, már profi meccseket is vívtak, s tavalyelőtt a riói olimpiáról közvetítettem néhány olyan klasszis meccsét, akinek a mozgását, a technikai tudását élvezet volt nézni. Összességében azonban a bokszban, mint a legtöbb sportágban, óriási a különbség technikában, taktikában és fizikálisan is a férfiak és a nők között.

Még egy utolsó kérdés: mi ennek a sokak által imádott, mások által átkozott sportágnak a filozófiája?

Az, hogy hiába kapunk és adunk kemény ütéseket, ez nem egy élethalálharc, nem megsemmisíteni akarjuk az ellenfelet. Csupán azt megmutatni, hogy többet sajátítottunk el az ökölvívás művészetéből, mint a másik, akinek, bármi is történjen, a ringben és a ringen kívül is kijár a tisztelet.

Szerző: Szekeres Tamás