Nem túlzás: Kemény Dénes a magyar vízilabdázás élő legendája.

Egy olyan sportágban lett azzá, ahol az a „duma megy”, hogy az uszodáinkban több az egy főre jutó olimpiai bajnok, mint bárhol máshol a világon.

Kemény Dénes ráadásul játékosként nem is nyert semmilyen világversenyt, mi több, összesen 17 alkalommal szerepelt a válogatottban. Viszont amikor 1997-ben – nagy meglepetésre, és sokak kritikáját kiváltva – megválasztották szövetségi kapitánynak, a magyar póló legújabb aranykora vette kezdetét. Az ő vezetésével a válogatott mindent megnyert, amit ebben a sportágban csak lehet: Világligát, Világkupát, Európa- és világbajnokságot, s ami a csúcsok csúcsa: zsinórban három olimpiai aranyat (2000, 2004, 2008) is.

Nyugodtan kijelenthető: a horvát Ratko Rudics mellett ő minden idők legeredményesebb vízilabda kapitánya.

A nemzetközi szinten is elismert szaktekintéllyel készített interjút honlapunk.

Mit jelent a vízilabdában a tehetség? Kire mondhatjuk, hogy erre a sportágra termett? – kérdeztük Kemény Dénest, aki az utóbbi hat esztendőben, egészen néhány héttel ezelőttig, a hazai szövetség elnökeként dolgozott a sportágért.

Ahogy más sportágakban, a vízilabdában is előtérbe került az atlétikus termet. Manapság jó eséllyel abból lehet klasszis pólós, aki legalább 190 centi magas, nyurga fiú lesz. Gondoljunk csak bele! Aki mondjuk tíz centivel kisebb, annak a karja is rövidebb, azaz amikor felemelik a kezüket, még nagyobb lesz a különbség. Egyébként két 190 centis között is nagy eltérés lehet: azok vannak előnyben, akiknek a lába rövidebb és a felsőteste hosszabb, hiszen nagyjából mindenki gatyáig tud kiemelkedni a vízből, azaz akinek lejjebb van a gatya, abból több lesz a víz fölött.

Ez egyszerűen hangzik, de honnan tudja egy gyereknél, hogy mekkora lesz? Pontosabban honnan lehetett régen tudni, amikor még nem voltak antropometriai vizsgálatok, amivel három centi pontossággal megmondható egy hét-nyolc éves gyerekről, hogy milyen magas lesz?

Talán nem meglepő, amit mondok: de megnéztük a családot, a szülőket, a nagyobb testvéreket, hogy ki milyen termetű, s abból igyekeztünk következtetést levonni. Meglepő módon egyébként az anyukák termete mérvadóbb volt, mint az apukáké.

Kemény Dénes

Kemény Dénes

 

A magasságon kívül mik azok a testi tényezők még, amelyek eldöntik, hogy valaki tehetsége pólós lehet-e?

Az úszáshoz hasonlóan természetesen a vízilabdában is nagyon fontos a fajsúly, s az ebből következő vízfekvés. Akik emlékeznek még az ötszörös olimpiai bajnok Egerszegi Krisztina versenyzői időszakára, azok előtt biztos ott a kép, míg a többiek a vízben úsztak addig ő szinte a víz tetején. És ami minden sportágban fontos, nem csak a vízieknél: a laza ízületek. Erre azért kell nagyon odafigyelni, mert ez nagyjából 12 éves korig fejleszthető, utána ezen a téren már nincs mit tenni.

Ahogy Ön is mondja: a modern vízilabdában nagyon sok mindent eldönt a termet, az erő. Ez egyben azt is jelenti, hogy ma nem lehetne világszinten kiemelkedő pólós korának olyan nagysága, mint Halassy Olivér, akinek bal alsó lábszára hiányzott, vagy Kárpáti György, akit termete miatt a hét törpe egyikéről, Kukáról neveztek el?

Az a gyanúm, egy olyan hendikeppel, amivel Halassy játszott, ma már tényleg nem lehetne a legjobbak közé kerülni. Kárpáti esete talán más: egy-két kisebb játékost, ha egyébként nagyon ügyes, el kell tudnia viselnie egy tizenhárom tagú csapatnak.

Túllépve a fizikai képességekben: lelkileg milyen a jó vízilabdázó? Itt mi minősül tehetségnek?

Ha ezt egyetlen jelzős szerkezettel kellene leírnom, azt mondanám: egészségesen vagány. Ezt ugye egy gyerek esetében nehezebb megítélni, mert ahogy nőnek, ebben a tekintetben gyakran sokat változnak. Erre azt szoktam mondani: az a srác tetszik nekem, akin azt látom, hogy felnőttként kerülhet olyan helyzetbe, hogy a kocsmában kap egy pofont.

A gyakorlatban, mondjuk egy meccsen, mit jelent ez az egészséges vagányság?

Több dolgot. Egyrészt azt, hogy egy igazi klasszis a tétmeccsen is el meri vállalni ugyanazt, mint egy edzőmérkőzésen. Emlékszik Vári Attila csavarból lőtt góljára Sydney-ben? Egy olimpiai döntőn! No erről beszélek. De ugyanide tartozik, hogy megpróbáljuk átverni a bírókat, vagy úgy csípünk bele az ellenfélbe a víz alatt, hogy ő a víz felett vegyen elégtételt érte. De ezeknek egy határa mindenképp van: a meccs után is egymás szemébe tudjunk nézni!

Mit tanácsol azoknak a szülőknek, akiknek a gyerekük várhatóan nem lesz elég magas, vagy nem elég vagány a gyereke, de pólózni szeretne? Beszéljék le róla, s válasszanak neki más sportágat?

Ilyet a világért nem mondanék, ugyanis egy sportág nem csak az olimpiai aranyéremről szól. Gondoljon csak bele: ma körülbelül tízezren vízilabdáznak Magyarországon, s ebből úgy huszonöt-harmincnak van esélye arra, hogy ott legyen a tokiói olimpián. A gyerekeknél az a fontos, hogy jól érezzék magukat, testileg, lelkileg fejlődjenek, s higgye el, egy másodosztályú meccsen is csodálatos élményeket lehet szerezni. Ráadásul az erőkifejtés a vízben a legegészségesebb mozgásforma!

Meg – gondolom én – az is előnyős a gyerekek lelki fejlődése szempontjából, hogy a vízilabda csapatsportág!?

Így igaz, mert megtanulnak csoportban élni és dolgozni. Márpedig a családban és a munkahelyen is csapatjáték folyik, ilyen értelemben az életre nevel a póló.

Még egyetlen, kicsit szemtelen kérdés a tehetséggel kapcsolatban: Önből melyik tulajdonság hiányzott ahhoz, hogy ne „csak” egy jó pólós, hanem világklasszis legyen?

Nincs ebben semmi szemtelen, mert tényszerűen stimmel. Nekem a fajsúlyom és a vízfekvésem nem volt jó. Szélsőnek nem voltam elég gyors, ezért centert játszottam, azon a poszton viszont hiányzott rólam nyolc-tíz kiló izom. És mivel akkoriban még nem volt divat az egész éves edzőtermi munka, ez nem is került fel rám időben.

Váltsunk témát! Szó esett már érintőlegesen a beszélgetés elején a tudományos módszerekről. A válogatottnál a kapitánykodása idején mennyire támaszkodott a modern kor vívmányaira?

Természetesen mi is csináltunk sportélettani méréseket, néztük a játékosok testzsír- és izomszázalékát, s ennek megfelelően mindenki kapott egyénre szóló edzésterveket. Természetesen vizsgáltuk a savasodást is, és igyekezünk úgy dolgozni, hogy minél később gátolja a tejsav a teljesítményüket, vagy ugyanolyan savasodási szinten többet tudjanak nyújtani.

Én arra is emlékszem, hogy annak idején a csapatorvos, Pavlik doktor minden meccsen statisztikákat vezetett. Ez később is megmaradt?

Hogyne, a statisztikák nagyon hasznos segítséget adnak, akár már meccs közben is. Ezt a feladatot Pavlik Gábortól később a kapusedző, Mátéfalvy Csaba vette át. Ezeknek a személyre szabott statisztikáknak talán a legérdekesebb sora az volt, ahol a játékos egy-egy meccsen nyújtott pozitív húzásait – gól, jó passz, eredményes szerelés… ilyesmik – egy plusz-jellel, a hibáit – például rossz védekezés, kihagyott helyzet, felesleges kiállítás… – pedig egy mínusz-jellel könyveltük el, s a kettő különbsége mutatta meg az összteljesítményt.

Egy-egy meccsből még nem lehetett túlzott következtetést levonni, de egy nagy torna hat-nyolc mérkőzése azért már beszédes volt. Ha mondjuk az egyik center plusz negyvennel, a másik mínusz tízzel zárt, azon már érdemes volt elgondolkodni. Egyébként tapasztalatból mondom, hogy a statisztikák kilencven százaléka felesleges. A maradék tíz százalék viszont eldöntheti, hogy a csapatod negyedik lesz vagy első egy adott világversenyen.

Úgy tudom, a videós elemzés is része volt a felkészülésnek.

Igen, ez eleinte úgy nézett ki, hogy én cipeltem magammal két VHS-magnót. Megnéztem mondjuk az oroszok elleni meccs előtt az ellenfél addigi három összecsapását, s abból úgy öt-hat órás munkával összevágtam a játékosoknak is emészthető 15 perces videókat, egyet arról, hogyan játszanak emberelőnyben, egy másikat, hogyan védekeznek emberhátrányban, meg ilyesmik. Szerencsére a technika azóta sokat fejlődött, ma már ott tartunk a digitalizációnak köszönhetően, hogy amire nekem ráment egy egész délutánom, az ma annyi idő alatt elkészül, míg a csapatbusz az uszodából visszaér a szállodába.

Manapság egyre több versenyző dolgozik sportpszichológussal. Kemény Dénes válogatottjánál is volt „lélekgyógyász”, ugye?

Az idehaza legelismertebb szakemberrel, Budavári Ágotával dolgoztunk. Igaz, korlátozottan vettük igénybe a szakértelmét, csak a feltárást végezte, de a kezelést nem. Ennek legfőbb oka az volt, hogy a srácok úgy gondolták, csak a „gyagyások” szorulnak pszichológusra, az olyan okos fiúk – egyébként tényleg azok – mint ők, nem. De Ágota segítségével tudtam, hogy kire kell odafigyelni, mert a magánélete válságban van, vagy a klubjában van valami olyan gondja, ami miatt elnézőbbnek kell vele lenni. Ez pedig összességében nagyon hasznosnak bizonyult.

Amikor tizenöt dicsőséges év után lemondott a kapitányságról, és átült a sportág elnöki székébe, mire fókuszált elsősorban?

A mi sikereinknek köszönhetően valósággal özönlöttek a gyerekek a sportágba, ezzel tehát nem volt gond. Sőt! A TAO-pénzek szétosztásának van egy hibás gyakorlata, ugyanis mennyiségi alapon lehet pályázni a pénzekre. Tehát egy olyan klubnál, ahol száz gyerekkel lehetne értelmesen foglalkozni, gyakran háromszázat igazolnak le. Ezt egy olyan rendszerrel orvosoltuk, hogy évente területi és országos szinten 12 esztendős kortól minden évfolyamnak, összesen ötször húsz gyereknek havonta tartunk egy-egy hétvégén egy összevonást, így tudjuk a nagy tömegből az igazán tehetségeseket hatékonyan kiszűrni.

Mióta lemondott az elnökségről, tulajdonképpen két szál maradt, ami konkrétan a vízilabdához köti. Ön a nemzetközi szövetség, a FINA vízilabda edzőbizottságának vezetője, valami a miskolci Kemény Dénes uszoda névadója. Ez utóbbi mit jelent Önnek?

Egyrészt óriási megtiszteltetés, és őszintén meglepett, hogy a miskolciak – nem az önkormányzat, hanem az ott lakók – úgy döntöttek, hogy bár semmi kötődésem a városhoz, mégis rólam nevezzék el az uszodát. Ezt azzal igyekeztem meghálálni, hogy sok meccset, edzőtábort vittünk le a városba. Háromszoros olimpiai bajnokcsapat edzőjeként egyébként is reflektorfényben van az ember, de ha ráadásul egy sportlétesítményt is elneveznek róla, akkor mindig, minden pillanatban úgy kell viselkednie, élnie, hogy fel se merülhessen, hogy érdemtelen erre.

Szerző: Szekeres Tamás
Fotó: Szaka József