Volt egy különös élményem. Rekuztam tegnap, de a történet régebben kezdődött.
Negyven éve bringázom, s már gyermek koromban tudtam, hogy mindig is fogok. Annak idején verseny kerékpárra (most országútinak nevezik) hajtottam. Zsebpénzből spóroltam rá, s az imádott kisvasutamat adtam még el, hogy meg tudjam venni a hőn áhított bringámat. Rendszeresen használtam. Kisebb, nagyobb (nekem kb 150 km a nagyobb) túrákat tettem, és mindenhova bringával mentem, ha az időjárás engedte. Talán ennek is köszönhető, hogy 27 éves koromig autóm sem volt, nem éreztem szükségét.
Mindezek fényében talán már bizonygatnom sem kell, hogy bringázni mind a mai napig imádok. A kerékpáromat is nagyon szeretem, s az elfogultságom talán érthető is. Semmi pénzért nem válnék meg tőle, legfeljebb egy jobbra cserélném. Egy jobb verseny bringára.
Gondoltam tegnapig.
Történt ugyanis, hogy egy társasággal rekuzni mentem. Úgy éreztem, ki kell próbálnom ezt a fura szerkezetet.
Javasolták, hogy az indulás előtt 1-2 órával korábban érkezzek, hogy legyen időm gyakorlásra.
Nekem? Gondoltam, aki jó pár ezer kilométert tekertem már?
Igen. Hamar rájöttem, kellett ez az idő indulás előtt. Az első próbálkozásaimból látszott, újból meg kell tanulnom két keréken közlekedni.
Azért kb. 1 óra gyakorlás után már éreztem, hogy menni fog a dolog ebben a fekvő testhelyzetben is. Huszonhárman indultunk útnak, s hamarosan a sor végén találtam magam, de végül is a gyakorlással együtt 50 km-es túra nem okozott gondot. Egyensúlyból kibillennem is csak akkor sikerült, amikor már úgy éreztem, hogy nagyon megy.
Ebben a gyönyörű tavaszias időben ma is elindultam szokásos 50 km-es utamra, de ma már a saját bringámon. Több, mint 30 éve versenybringázom, de most először nem volt olyan jó felülnöm rá a fekvő bringa után.
Hol is vannak a különbségek?
- Kényelem, kényelem, kényelem, kényelem, de nézzük tételesen!
- Ma (és máskor is mindig) kb. 5 percenként váltogattam a kormányfogást, mert csukló, tenyér, a kar, de még a váll is zsibbad, a testtartás kényelmetlenné válik. Rekun egyszer sem kellett az 50 km alatt, sőt több száz kilométer megtételekor sincs erre semmi szükség a testhelyzetből adódóan.
- Kb. 10 km megtétele után álltam ki először a nyeregből, hogy pihentessem a lábaim közötti részt. A rekun egyszer sem! A szerkezet felépítéséből adódóan erre sincs semmi szükség.
- Derekamat mindig is éreztem versenybringámon, bizonyos idő után. Hosszabb út megtétele pedig elképzelhetetlen volt fájdalom nélkül. A fekvőbringán, felépítéséből és testhelyzetemből adódóan erről szó sincs, majdnem olyan, mint itthon a fotelban.
- Szeles idő volt tegnap is, ma is. Rekun a szembe szelet éreztem ugyan, de azt nem éreztem, hogy hátráltatna. Nem így ma, amikor saját bringámmal keltem útra. Hazafelé már inkább más útvonalat választottam, hogy ne kelljen annyival többet erőlködnöm. Azt különben sem bírtam soha, hogy tekerek derekasan, de nem haladok.
- Az igazat megvallva, imádott bringámon a kezem, a derekam, olykor a vállaim, meg igazából mindenem zsibbad, fáj egy idő után. Pedig a váz az én méretem, s minden egyéb a testalkatomhoz van beállítva, tehát nem ebből adódik. Rekun semmi kényelmetlent nem éreztem, fájdalomról nem is beszélve.
Tegnap be kellett látnom, hogy a tekerés két keréken nem feltétlen kell, hogy kellemetlen, zsibbasztó vagy fájdalmas legyen. Összességében remek élménnyel lettem gazdagabb. Imádott bringám iránti rajongásom immár egy rekumbenssé. Szereznem kell egyet, így vagy úgy.
Most jöttem rá, hogy tegnapig azt gondoltam, a 10-20 km-nél hosszabb utakkal szükségszerűen együtt jár a különböző testrészek zsibbadása, fájdalma, s a haza érkezést követő megpihenés utáni, mindenre kiterjedő fáradtság érzet, és itt nem elsősorban a lábaimra gondolok.
Az elmúlt évtizedekben rengeteg gyönyörű élményt kaptam kerékpáros utjaim során. A tegnapi rekumbenses túrám után mégis át kell mindezt értékelnem. Az átélt kisebb, nagyobb kínok nem elkerülhetetlenek.
